A Vértes kedves nem tagadom



Március idusán, ha a tél nem kergeti el a tavaszt, már az ember nagyon vágyik a friss levegőre. Szerencsére az idei márciusban, a tavasz kergette el a telet, és végre kiszabadulhattunk a hétköznapok fogságából, ki a természet lágy ölére.


Tájfutó verseny cél-állomás

Sétáltál már a kora tavaszi erdőben, amikor minden éledni kezd? Melegen süt  a napsugár és lágy tavaszi szellő cirógatja arcodat. Avar alatt lapuló hóvirágok között, utak mentén nyíló ibolyák között, hol nyílik már az erdei hunyor és bimbózik a kankalin? Még a száraz takaró fedi az erdő alját, de már pattannak a zöld rügyek, és menyasszonyba öltözött néhány bokor, apró madarak csivitelnek szerte, párjukat ékes csicsergéssel keresve. Zsongnak a méhek, apró legyek, nyaldossák ízét  a bibéknek. Őzek vágtáznak át a völgyeken ,  kíváncsian megállnak, majd rohannak tova. Hát igen, szent hely ez, a természet titkos, bájos világa, hol, ha figyelsz az apró csodáknak részese lehetsz. 




A tájfutóversenyeket szeretem, térképet veszek, majd elindulok a kijelölt pályán, hogy felfedezzem a tájat, érezzem az erdő illatát, a madarak csicsergését. Számomra nem a teljesítmény, nem az időeredmény a fontos, hanem az utat élvezem, amit megteszek. Menet közben, a térkép alapján gondolkodnom is kell, merre menjek, melyik ösvényt válasszam, de van az úgy hogy  az „orrom után” át az erdőn megyek. Néhányszor ezeket a kirándulásokat nem egyedül teszem meg, elviszem magammal egyik barátnőmet, most Erikát, hogy a hosszúra tervezett sétálás élményében Ő is részes legyen. 




Az indulásnál kitűzzük célunkat, Laci bácsi idején belül jönni, de ha ő nem indul, az idén a Bórókásban a fiúk új csúcsot állítottak fel,  220 percnél több időt bóklásztak a borókákkal, homokbuckákkal tarkított terepen. Így bőven lesz időnk, a Vértes lankáin bolyongani, 5 km 290 szint a tervezett távunk. Tehát nekivágunk a tájvánszorgásnak, mindkettőnknél fényképezőgép, hogy  hazavihessük az erdő nyíló virágait.    




 Meredek oldalakon vezet utunk, néhol megállunk fotózkodunk, néhol mászunk, mert biza, ahol az ember megbotlik, mondják: ott a kincs lapul a föld alatt. Hű-ha! Ásót nem hoztunk! 




 Technikás, hegyre föl-le, s újra föl vezet a pályánk, néhol sikerül ügyes átmenetet találni végigsétálni a völgycsipkék felett, így sok hegymászástól kíméljük meg magunkat.





 A hegytetőkön még virít a hóvirág, és a szélvédett zugban fehér ibolyákra bukkanunk.




 A tél még új támadással próbálkozott, és szél süvítése hallatszott, keményen döntögetni kezdte a fák koronáját, így vánszorgásunkat. tájsétálássá kellett gyorsítanunk. Néhol a kidőlt fák alatt bújunk, mert min nevetnénk jókat?  




No így is lehet, meg fölötte is,  kényelmesen. 




Kellemes izomláz kezd érződni lábainkban, amikor kiderül, hogy a legnehezebb szakasz még előttünk van, bizony az utolsó, a magas hegyre helyezett ellenőrző pont, már kivette minden erőnket. 



 Ez volt a nagy hegycsúcsmászás a cél előtt. Kellemesen elfáradva, gondjainkat kiszellőztetve, életenergiával feltöltődve értünk a célba, ahol már nagyon várnak, mert egy idő után az eltévedettek keresésére kell induljanak. Hát, nem voltunk eltévedve, csak jól éreztük magunkat. Éppen célba értünk a sajtóban beígért vihar előtt, és még a fiúk Borókás vánszorgós idejét sem sikerült megdöntenünk.
 Köszönjük a rendezőség türelmét!  
Történt mindez 2014. március „idusán” a Várgesztesi várat ölelő hegyek-völgyek között.  






A várba sajnos nem volt időn felmenni. Jó hír , hogy a felújításokat megkezdték.  Az elmúlt évi bejegyzésem:
http://hegyenvolgyon-hajni.blogspot.hu/2013/11/vargesztesi-var.html