Március idusán, ha a tél nem kergeti el a tavaszt, már az
ember nagyon vágyik a friss levegőre. Szerencsére az idei márciusban, a tavasz
kergette el a telet, és végre kiszabadulhattunk a hétköznapok fogságából, ki a
természet lágy ölére.
Tájfutó verseny cél-állomás |
Sétáltál már a kora tavaszi erdőben, amikor minden éledni
kezd? Melegen süt a napsugár és lágy tavaszi szellő cirógatja arcodat. Avar alatt lapuló hóvirágok között, utak mentén nyíló ibolyák között,
hol nyílik már az erdei hunyor és bimbózik a kankalin? Még a száraz takaró fedi az erdő alját,
de már pattannak a zöld rügyek, és menyasszonyba öltözött néhány bokor, apró madarak csivitelnek szerte, párjukat ékes csicsergéssel keresve. Zsongnak a méhek, apró legyek, nyaldossák ízét a bibéknek. Őzek vágtáznak át a völgyeken , kíváncsian megállnak, majd rohannak tova. Hát igen, szent hely ez, a természet titkos, bájos világa, hol, ha figyelsz az apró csodáknak részese lehetsz.
A tájfutóversenyeket szeretem, térképet veszek, majd
elindulok a kijelölt pályán, hogy felfedezzem a tájat, érezzem az erdő illatát,
a madarak csicsergését. Számomra nem a teljesítmény, nem az időeredmény a fontos,
hanem az utat élvezem, amit megteszek. Menet közben, a térkép alapján
gondolkodnom is kell, merre menjek, melyik ösvényt válasszam, de van az úgy hogy az „orrom
után” át az erdőn megyek. Néhányszor ezeket a kirándulásokat nem egyedül teszem meg,
elviszem magammal egyik barátnőmet, most Erikát, hogy a hosszúra tervezett sétálás
élményében Ő is részes legyen.
Az indulásnál kitűzzük célunkat, Laci bácsi idején belül jönni,
de ha ő nem indul, az idén a Bórókásban a fiúk új csúcsot állítottak fel, 220
percnél több időt bóklásztak a borókákkal, homokbuckákkal tarkított terepen. Így
bőven lesz időnk, a Vértes lankáin bolyongani, 5 km 290 szint a tervezett
távunk. Tehát nekivágunk a tájvánszorgásnak, mindkettőnknél fényképezőgép,
hogy hazavihessük az erdő nyíló
virágait.
Meredek oldalakon vezet utunk,
néhol megállunk fotózkodunk, néhol mászunk, mert biza, ahol az ember megbotlik,
mondják: ott a kincs lapul a föld alatt. Hű-ha! Ásót nem hoztunk!
Technikás, hegyre föl-le, s újra föl vezet a pályánk,
néhol sikerül ügyes átmenetet találni végigsétálni a völgycsipkék felett, így
sok hegymászástól kíméljük meg magunkat.
A hegytetőkön még virít a hóvirág, és a
szélvédett zugban fehér ibolyákra bukkanunk.
A tél még új támadással
próbálkozott, és szél süvítése hallatszott, keményen döntögetni kezdte a fák koronáját,
így vánszorgásunkat. tájsétálássá kellett gyorsítanunk. Néhol a kidőlt fák
alatt bújunk, mert min nevetnénk jókat?
No így is lehet, meg fölötte is, kényelmesen.
Kellemes
izomláz kezd érződni lábainkban, amikor kiderül, hogy a legnehezebb szakasz
még előttünk van, bizony az utolsó, a magas hegyre helyezett ellenőrző pont, már
kivette minden erőnket.
Ez volt a nagy
hegycsúcsmászás a cél előtt. Kellemesen elfáradva, gondjainkat kiszellőztetve, életenergiával
feltöltődve értünk a célba, ahol már nagyon várnak, mert egy idő után az
eltévedettek keresésére kell induljanak. Hát, nem voltunk eltévedve, csak jól éreztük
magunkat. Éppen célba értünk a sajtóban beígért vihar előtt, és még a fiúk Borókás vánszorgós idejét sem sikerült megdöntenünk.
Köszönjük a rendezőség türelmét!
Történt mindez 2014. március „idusán” a
Várgesztesi várat ölelő hegyek-völgyek között.